Nemes Z. Márió
A hercegprímás elsírja magát
Császári kemencében sütötték ki a szultán fejét,
legyen ropogós és európai. A keleti vonásokat azonban
a pörköléskör sem lehetett teljesen eltüntetni.
Mire kész lett, izmos kezek emelték ki a sütőből, nyelvek
csattogtak, mindenki szénfekete háremébe akart nyúlni.
A csonkból sugárzott a férfierő, és a legények megbabonázva
tülekedtek körülötte, miközben a menet a palota belső
termei felé indult, ahol a hercegprímás már tűkön ült.
Éhes a magyar, adjatok neki! - kiáltotta a titkos tanácsos,
hogy írmagja se maradjon az uralkodónak, aki oly elszántan
termett. Ezüst evőeszközökkel terítettek, az elfüggönyözött
fülkéből hárfa szólt, és ott volt még a hattyú is,
amit egy mesterséges tavon vezetett körbe két apród, akik
szerelmesek voltak, de két nap múlva megfojtják
egymást a hattyútollal beszórt madárházban.
A hercegprímás ránézett a fejre és egy csapásra
elolvadtak belső szervei. A nemesi főnek olyan illata
volt, mint egy kismadárnak, amibe belesütötték az
anyamadarat is. Ferenc saját anyjára gondolt és a vesszőzésekre.
Boldogan kezdett izzadni, mert nem hitte, hogy itt és most
talál rá a legkedvesebb barátra. Legszívesebben azonnal bele-
hatolt volna, hogy a koponyaüreget nyalja, ezt a férfi-mélyet,
mely Konstantinápoly ködével telten kínálja magát. Ferenc
még sohasem járt ott, de megérezte, hogy a szultán
mindig is a testvére volt, és most azért érkezett ropogós
díszben, mert a magyar férfiak annyira egyedül vannak.
Váratlan kaland
A kifejlett lárva bábbá vedlik, ebben a tokban alakul ki a nimfa.
A szárazföldre kúszva kacag, majd emlőivel durván átdöfi
az arra járó betyár gúnyáját, aki ezen a szeretetkarón csüngve
édesanyjának dalol. A nimfa esti órákban a méhébe tévedt
hangyafarkassal küzd. Csápja rövid, de vastag, izgatottan
próbál elhatolni a nimfa mélyébe, de a betyár bátor ostor-
csapásokkal kényszeríti térdre a fenevadat. A nimfa élvezi
a váratlan kalandot, bonyolult virágokat küld az anyátlan
fiúnak, aki egyre boldogabb, hogy méltó babára talált.
Hajnalban már közelednek a csendőrök, bunkóval hajtják
ki az állatokat a bokrokból, hiába sír a szárazföldi élet,
hogy teremni született. A nimfa utolsó csókját dobja
kedvesének, aztán felsebzi a testét, kiszívja belőle a madárdalt,
az üres hüvelyt pedig a halak oltalmára bízza. Felfrissülvén
a szárazra mászik, megkezdve rövid életét mint kisleány,
aki borjúkra vigyáz délelőtt, míg a csendőrök dúdolnak.
Fogyatkozás
Az építkezésen bronzkori Sárát találtak. Nem értették csimbókos haját,
nem tisztelték hosszú körmeit. A bíró szerint ez itt isten bűnös jószága,
akit már az ősök is a pincében tartottak, hogy ne fertőzze meg a gyerekeket.
Ha valami élővel dobjátok meg, látni fogjátok hatalmát. Az egyik munkás
erre hozzávágott Sárához egy kutyát, akit az évszázadokig alvó asszony
azonnal széttépett. A falusiak persze rögtön ujjongani és sikoltozni kezdtek.
Éhes a régi nő, hát adjatok neki! A szülők fülön fogták rosszcsontjaikat,
és beledobták őket a pihegő darálóba. Sárában nem volt harag, mert maga volt
az űr. A bronzkorban férjét ette meg először. Ez itt most egy fejlettebb kor,
de a lényeg ugyanaz, a nép fogyni akar, és ehhez nem is kell más, csak egy nő,
aki tudja a helyét. A bíró pirospozsgás arcát dörgöli Sára melléhez,
vigyél messzire anya, véget ért a parasztbarokk. A kocsmából és az iskolából
özönlenek az emberek, az óvónők megpróbálják fegyelmezni a csemetéket,
pedig mindegyikük elsőnek akar a mély vízbe ugrani. Nem kell félniük,
hiszen Sára bírja erővel, feneketlen kosárként áll az építkezés közepén.
Talán ezren is lemehettek már a torkán, mire a nap megtér a focipálya mögé.
Utolsónak egy öregasszony érkezik. „Amikor kislány voltam, én is meg akartam
enni a falut, de aztán férjhez mentem, és inkább hagytam meghalni őket",
mondja, aztán ő is nyugovóra tér Sárában. A bronzkori nő pedig elindul
az éjszakába, mert tudja, hogy valahol a közelben van egy másik község.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
